versek

 

Árnyak öblén

        

Fények tágas, szép bércein
repked a fürge, táncos szél,
a lég párás fürtjein
lobog ezer szellemlény.
Testük könnyű fuvallat
a föld útjain lengedez,
millió tünékeny alak
szellők hátán megremeg.

 

Fények árnyas mezején
lángra gyúlnak nesztelen,
szomjas lelkük szárnyra kél,
s világunkból társra lel.
Lényük pille garmada
az alkony füstös párlatán
összeég, tengerré folyva
ringat, mint suttogó hullám.
   

Bíbor-sötét, bágyadt lángok
játszanak éjsátor alatt,
sötétlő kis füstös fodrok
víg táncán mosolyog a Nap.
Létük csupa móka-játék,
a felhők között alszanak,
köztük dalolva szárnyalnék,
lobognék a pillanatnak.

 

 

Ott születnek a létben, hol
fény és sötétség összeér,
szívük-lelkük egyre lobog
árnyak ősi, mély öblén.

 

 

Az idő óceánján

 

Hol egybefutnak égi
fények, s a lét húrjai
megrezdülnek, az ősi
földek tajtékzó partjai
között csorognak szívünk
porrá hamvadó könnyei,
s összeérnek lelkünk
kitikkadó reményei.
Elmosódott, dúlt szigetek
köd lepte öblének sodrán
látom múltunk kiégett
csónaka ring búsan, lomhán.
A szív sóhaja remeg,
lángja már hamuvá folyt,
a lélek szótlan mereng,
mit mélyen magában hord
kiégett csillag tüze csak,
de lüktetése olykor
még parazsában lángra kap.
Morajában vihar tombol
emlék illanó mámorán,
hol a régi tűz izzik
szívünk remegő sóhaján,
vére erünkbe áramlik,
sodródom, a gondolat
kis hajója útra kelt,
tengerén két árny alak
összeégve társra lelt.
Megborzongok halkan, lényem
elmerül letűnt csillagunk
fényén, érverésén érzem
könnybe fúlva lángolunk.
Teste fájó remegésén
szíve néha feldobog,
őrzi kettőnk reszketését,
mi észrevétlen fellobog
ha leégett hídjaink
romjaiban kutatunk,
s elcsitult kínjaink
martalékán sodródunk
az idő óceánján,
hol szívünk óhatatlan
csak újra egymásra talál
rég elveszett csónakunkban.

 

 

 

 

 

Délibáb

 

Forró napfény
Hullámai izzasztják
a lég arcát,
gyöngyöző veríték
csillog a felhők
homlokán,
suttogó árnyék
reszketi a szél
perlekedő
ujjainak
heves táncát,
a hőség homokba
rajzolt illanó,
kéjes mámorán
megtéved a szomjazó,
bágyadt lélek,
talpa alatt
égetnek a kövek,
felhevült lázban égő
kis kavicsok,
testük körül
izzó aura
fest hullámot
a levegő nehéz,
fülledt fátylára,
párás fodrokat
szánt a napsugár
lobogó, tikkadt tüze,
képekbe folyik
áramlata
az utak poros
redőin, de csak
sóhajnyi villanás,
léleknyi lüktetés,
sóhajnyi dobbanás,
lassú érverés,
imbolygó gyertyaláng,
játszik a tűző nap,
a láng ruhában
izzadó táj,
a lázas párában
fürdő lég,
a lobogó,
tünékeny árnyak,
a felhevült pillanat
csak képzelet,
csak délibáb.

 

 

 

 

Szerelmeddel születtem

 

Parázs voltam,
aludtam a szélben,
nem gyújtott fel
kóbor tüzek fénye.
Parázs voltam,
lényed tüzét
pillantottam,
s tűzbe folytam.

 

Szunnyadó csillag
voltam,
az éjszakában
sem égtem,
szunnyadó csillag
voltam,
szemed szelíd
sugarában
kigyúltam, s most
vakító fényben égek.

 

Angyal voltam,
ki elbukott,
szárnyam
megtört sebei fájtak,
felém nyúltál,
gyöngéd
érintésed felemelte
szárnyam,
meggyógyította
sajgó hegeim.

 

Csöndbe fagyott
sóhaj voltam
az idő homokján,
hangod melege
felolvasztott, most
szárnyalok az Égen,
nincs tér és határ.

 

Álmatlan éjszaka
voltam,
a képzelet lángja
aludt bennem,
karjaid közt,
testedhez
simulva álmodni
kezdett bennem
a lélek.

 

Vándor voltam,
üres zsebű, rongyos
koldus,
léted biztos
tudata menedéket
adott, Általad
szívem gazdagodott,
Nálad kaptam otthont.

Álarc mögött féltem
a világ minden
mozdulatát,
álarc mögött
is megláttál,
azt, ki elrejtőzött,
s megszeretted
lényem
valódi arcát.

Kővé vált szívem
nem remegett
bennem,
de kitört
börtönéből
csöndes türelmeddel.

 

Csak Érted
dobban
e szív,
Érted lobog,
Tőled lángol
e lélek,
lényem erőt
erődből merít,
élő, érző lénnyé
lettem Te általad.

 

A léttől kivetve
magányban
lebegtem,
halott voltam egészen,
a pillanatban
születtem
Te általad én,
akkor
amikor
Te megszerettél.

 

 

 Suttogó éj

 

Lopódzik az éj
doromboló lelke
szürkület pillegő
udvarán,
a nappali fény
tündöklő heve
elszunnyad rebbenő
bíborán.
Sötét kupola
tornyosul az égre,
árnyas égi moha
ül szép szemére,
meggyújtja tengerén
fénylő mécsek árját,
lángfodros peremén
elsuttogja vágyát.
Ajka hűs párájából
ködhálót sző légi pók,
hangja szép kánonjából
csendülnek lágy akkordok.
Halk húrjain játszi szél,
árnyak teste táncra kél.
Lüktetésben suhannak
a holdfény szárnyain,
sercegő lámpafényben
lobognak
az éjszaka hangjain.
Madara csillagokkal
andalog
lebbenő bársony
morajában,
minden, mit révedezve
elsuttog
visszahangzik álmaim
csarnokában.

 

 

 

Az erdő csendje

 

Kagylóhéj a lég tengerén,
megnyitja szívét a táj,
sétálok hajnal peremén,
lusta árnyak hajolnak át
a felszálló köd testén,
ámulok kettejük táncán.
Léptem egy kis padhoz ér,
megpihenek hajlékán,
csillagszárnyakon suhan
az első, tiszta napsugár,
permete pillogva zuhan,
hűsében ébrednek a fák,
harmatának csobogása
elárasztja lelkemet,
éltető, lágy muzsikája
körülfon, szinte lebegtet.
Csak hallgatom az erdő
suttogó, halk moraját,
szívében bágyadt szellő
remegteti a lét húrját,
iszom a békés illatok
nesztelen, szárnyaló ízét,
kitárt szívem úgy dobog,
ki meglelte menedékét.
Körülöttem sarjadnak
a tavasz első hajtásai,
lassacskán elolvadnak
a tél hideg páncéljai.
Kigyúlnak az életek
apró csillagai a mélyből,
érzem, égi lélegzet
száll az erdő csendjéből.