fény törése

http://romantika1.lapunk.hu/

 

szerelem.lapunk.hu/ 

Érkező tavasz

Még dérszeplős fűszálak nyája ámulja
az ébredő Napot, de szín-virágzó
fényében már rügyek méhe szórja szét
a szirmok hajtás-nászát. Ködös gyászruha
hull a hajnal válláról, víg kilátó
most a láthatár magasa, órabért

nem kap többé a tél hó-vetője, ma
kikelet asszonya ülteti tavaszt
érlelő palántáit. Az estek
kertjében nárciszok pacsirtája fakaszt
illat-éneket, bíborlás-tiarát kap
az Égbolt felhővarkocsba font haja.
Puha kezű szellőbóbiták csennek

csobogást a sok csendbe halkult patak
ajkára, jácintok sóhajcsalogánya
dúdol szűzi ébredést. Nem búsul
hidegtől szarkalábasan az éj arca
már, csillagszemmel lobban vallomásra
milliom ében-szárnyú katica-turul.

                                

 

Mégis élhetek

Nefelejcskék köntösét ledobja már
a délest, felhők cseppkövén folyik el
a Nap tűzopálja, vetett alkony-ágy,
csodája tárházán ébred most hitem.

Tán nem leszek többé ténfergő magány,
nyílnak még nekem is pázsitviolák,
s a bú bennem nem játszik tivornyát,
megtalálom hazatérésem partját.

Felettem csillagtulipánok bontják
a mindenség illatát, fénylő égi
rét, s tiszta arcú holnapok csokrát
ragyogják kezembe, valóság érint.

Könnyeim gyöngyvesszője ma nem fakaszt
megbánás-virágot, reményt ébredek
a csendből, mert nélküled is élhetek,
mikor ölébe von a szelíd hajnal.

                            

Tavaszi hajnalkert

Lágy pírral dong a hajnal darazsa,
fényboglárkák szirom-ágyáról éled
a csend, tulipánpacsirták halk dala
cseng, harmatlepkék szállongnak a szélben.
Hab-fehér felhő-loknikat fon az Ég
játszi ujja, s csipkés diadémként
tűzi búzavirágszín hajára.
Katicák pettyes szárnyán táncra kél
a tavasz, már minden csillaggyékény
elhajolt az álmok Hold-tavára.
Gyöngyvirágok harang-suttogása búg
az ébredés balkonján, szegfűk puha
sóhaján a lég ajka sanzonra gyúl,
lelkek földjébe szerelem-magvat hullat.

 

                             

Levetlek magamról

Élettől zsong ma az alkonyi park,
mint jámbor hortenziák a szélben,
lengnek kaméleon-testű felhők,

virágzásgerlék dala búg a Nap
boglárka-fényű fészkében, a métely
fala sorsom elől végre ledől.

Könnyek tűjével sajgóra varrott
már emlék-kontyod hajamban, bőröm
alatt is fáj ez a viselet, mit

tanulatlan ragaszkodásom adott.
Perceim ízét mérgezi fölöd,
mert józanlátásomban értéked sincs

többé, mi érdemelt szerelmet csiholna,
hogy a távol-lettünk barlangjában
a megtalálás-lámpáját újra

gyújtsa. Elmém méhe így kihordja
feledésed magzatát, s angyal szárnyra
kél majd ha világra születik, tudva,

estem kertébe nem sírok ezután
könny-imolát, mely csak bánatillatot
lehel. Rózsalonc-homlokú Égen

gyönyörködöm tavaszi csend-tuják
bibéző mezején zsengülő csillagot…

Az új napok réti-iszalag szemén
változások tiszta kékje tekint
felém, most magamból is utadra

engedlek, a nélküled vágyába eszmél
szívem, levetlek, lét-testemről lefeslik
lényed daróca, ön-válladra hullatlak.

                               

Csak jöttél…

Szobor-magánnyal festett lélekszobámban
üres lét nyalábolt magához, az est
tavasz-csellóját hallani is fájt,

kiégtek a tüzek bennem, könnyek torkában
fúltak törődött vágyaim, gyászolt a csend,
jelenem sem volt, csupán megvénült test.

De sebeim odvába reppent fényed
madara, mosoly-maszk alatt lélegző
bánatom arcára simult pillantásod

keze, újra fogant bennem az élet.
Csak jöttél, mint májusok szótlan érkező
virágzása, legomboltad nincs-kabátom.

Csak jöttél, sorsom némaságát hangodon
becézve kacajra, perceim bú-száraz
földjét szelíd szavakon öntözted

hit-zöld ugarba. Csak jöttél, mint alkonyok
bíbora, ölelted színekbe mámat,
valóddal születtem sosem volt örömbe.